2012. október 28-án vasárnap a Nyitott Szemmel Egyesületnek köszönhetően Budapesti kiránduláson vehettünk részt. A program neve nagyon találóra sikeredett, mivel első állomásunk a Láthatatlan Kiállítás volt a Millenárison.

Úton Budapest felé a buszon már viccesebbnél viccesebb történetek születtek első úti célunkkal kapcsolatban. Aki még nem járt ott az joggal kérdezheti ha láthatatlan az a kiállítás akkor mégis mi a csudát akarunk mi ott megnézni. Egyesek már a Harry Potterből ismert láthatatlanná tevő köpenyt is szóba hozták.

A kiállításra érve rögtön négy csapatra oszlott a népes társaság. Aki nem ment be a „láthatatlan” részbe, őnekik a „Botorkáló” okozott kisebb nagyobb meglepetést, ahol „fehér bottal” és csukott szemmel kellett kitalálni az útvesztőből. Ezután megismertük a Braille ABC sajátosságait, sőt a Braille írógéppel az ügyesebbek ki is írták a nevüket.

A beszélő óra és mérleg az első meglepetés után mosolyt csalt mindenki arcára. A nehezebbnél nehezebb kirakók, ördöglakatok, ügyességi játékok sokasága pedig - természetesen szemellenzőben - végtelen kihívást jelentettek.

A csapatok negyed óránként indultak, így nemsokára ránk is sor került. A tíz fős társaság után hamar becsukódott az ajtó, és a fekete függöny után mindenki a nagy semmiben, azaz a korom fekete láthatatlan, megfoghatatlan sötétségben találta magát.

Az első pár másodperc igazán furcsa érzés, az idő csigalassúsággal telik, minden érzékszerved élesebbé válik, az adrenalin a véráramba jutva okoz olyan érzetet minta egy vödör hidegvíz után térnél magadhoz. Az ember szervezete nem tudja hirtelen mi történik vele, a szívverést a torkodban érzed. A szem számára még szokatlan ez az új közeg, de bármennyire is próbálsz látni, néhány fényfoszlány kivételével csak a nyomasztó sötétség vesz körül. Ki csendben meglepődve, ki ujjongva éli meg ezt az időszakot.

A pánik elhatalmasodása előtt a megnyugtató hangú kísérő - aki vak, csak nem abban az értelemben mint te - bemutatkozik, és a hangulat oldása képen mindenkinek megkérdezi a nevét sorban – ugyanis egyesével állunk egy folyósón . Rövid ismerkedés után jön az utasítás a jobb falat követve jussunk el az első ajtóig, ahol egy házba jutunk. A nappali után a konyha és a fürdő felfedezése semmihez nem fogható élmény a korom sötétben.

A nagy semmi közepén megnyugtató az, hogy érzed a mögötted lévő kezét a válladon, és az a tudat, hogy nem nyel el a végtelen sötétség, mert van előtted valaki, akinek te fogod a vállát. Kis idő után már mindenki megy a maga útján és próbálja felfedezni a láthatatlan TV-t, mosógépet, szekrényeket, furcsa ezt mondani, de az ember mintha látna, amikor elképzeli az ismert tárgyakat, amiket tapintás útján azonosít.

A további helyszínek tartogatott még elég meglepetést ahhoz, hogy a jelenlévő tizenegy ember között valami hihetetlen és láthatatlan kötelék alakuljon ki. Vakon bízol a másikban, amikor követed, vagy mutat valamit, mert nincs más választásod, ha találsz valami érdekességet, te osztod meg a mögötted állóval. Az érzés leírhatatlan. A felfedezés öröme, a láthatatlanság varázsa igen hamar mindenkit magával ragadott.

A különböző helyszínek hangokkal illusztrálva – madárcsipogás, patakcsobogás, a város zaja… - valóságos atmoszférát teremtett. A kiállítás feléhez érve már mindenki magabiztosan követte a kísérő hangjának irányát, ami kezdetben a furcsa semmiből szólt, amit már egyre biztosabban iránnyal is tud idővel az ember társítani.

Az utca, erdő, erdészház, és szoborkiállítás után egy kocsmába vitt az utunk, ahol még természetesen mindig spóroltak az árammal, mert a korom sötétben azon viccelődtünk, hogy a bár pultnál vajon milyen helyes lehet a csapos lány.

Vakon rendelve, fizetve, és az enni vagy innivalót elfogyasztva utoljára még elgondolkodott az ember, hogy hogyan telt el háromnegyed óra ilyen gyorsan úgy, hogy közben egyszer sem nézte meg az óráját, nem vette elő a telefonját, és úgy általában nem gondolt a rohanó világ minden gondjára és bajára. A kinti fény mellett a kísérő mosolya és kézfogása vagy ölelése irányított vissza a „való” világba.

Valljuk be jó volt ez a háromnegyed óra, de az élet nem teljes látás nélkül. Ezek után minden résztvevő másképp gondol majd a fogyatékkal élőkre, és abban biztos vagyok, hogy szakszerű segítséget tud majd nyújtani egy vak embernek, ha szüksége van rá.

Délután a Gellért hegyre indultunk megnézni a Bunker-Panoptikumot. Ez a Citadella szívében található, a második világháború során épített légvédelmi bunker, három szinten, 750 m² területen, 17 teremmel várta lelkes csapatunkat.

A földalatti labirintus önmagában is hátborzongató, mindenütt a steril beton, néhol csöpög a víz, a sejtelmes világítás felidézte a második világháborús hangulatot. Az élethű viaszkatonákkal felépített jelenetek bemutatják a bunker mindennapjait.

A korabeli fényképek leplezetlenül tálalják a kemény valóságot, az 1940-es évek terrorját, azt, ahogy a tankönyvekben nem lehet megtalálni. A történelem a szemünk előtt kelt életre a maga kegyetlenségével. A bombatámadás után maradt emberi foszlányok, megkínzottak, megcsonkítottak sora emlékeztet az emberi gyarlóságra.

A rémségeket a gyönyörű kilátás felejteti. Fél Budapest a szemünk elé tárult a Gellért hegy tetejéről. Úton hazafelé megnéztük még a Hősök terét, és az igazi belvárosi hangulatot árasztó Andrássy utat.

Ismét egy nagyszerű programon vehettünk részt a Nyitott Szemmel Egyesület szervezésében. Megtapasztalhattuk a fogyatékossággal élők mindennapjait, és elrettentés képen emlékeztünk a második világháború borzalmairól.

Koller István

Támogató: NEA